A funkcióigés szerkezetek tipológiája és kommunikációs szerepe a régi erdélyi magyar nyelvhasználatban

Absztrakt

A FUNKCIÓIGÉS SZERKEZETEK TIPOLÓGIÁJA ÉS KOMMUNIKÁCIÓS SZEREPE A

RÉGI ERDÉLYI MAGYAR NYELVHASZNÁLATBAN

(Kivonat)

A funkcióigés szerkezetek legtágabb értelemben olyan félig kompozicionális, névszói-igei szókapcsolatokként határozhatóak meg, amelyek egy tárgy-, határozó- vagy zéróragos, esetleg névutós, szemantikai szempontból domináns névszóból és egy segédigeszerű, a mondatrészteremtő segédigékhez hasonló, sematizált jelentésű funkcióigéből épülnek fel, gyakran jelentésbeli különbség nélkül helyettesíthetőek a névszói komponensből képzett egyszerű ige- vagy névszóalakkal, gyakori használatuk pedig általában a szaknyelvek sajátossága. A funkcióigés szerkezetek nyelvművelői és leíró nyelvészeti megközelítésének történeti vázolása után az Erdélyi magyar szótörténeti tár (SzT.) nyelvi adatai alapján azokat a funkcióigés szerkezeteket vizsgálom, amelyek szintaktikai alaptagja az ad, ejt, esik, fog, folytat, hagy, művel, szerez, tart, tesz, űz, vall, vesz, vet és visel igék valamelyike. A történeti nyelvi adatok bemutatásában a funkcióigés szerkezetek komplex belső tagoltságának érzékeltetésére a prototípusalapú kategorizációs modellt alkalmazom, megkülönböztetve egymástól a prototipikus, az igei tartalmú, ún. dolognevet tartalmazó, a névszói tartalmú, az alakfüggetlen igei variánssal rendelkező, az egyszerű igével nem felcserélhető, valamint a közvetlen kontaktushatást mutató szerkezeteket. A tanulmány záró része annak a kérdésnek a (részleges) megválaszolására tesz kísérletet, hogy milyen jellegű az a kommunikációs, inherens funkció, amely a nyelvi ökonómia és az alapvetően szintetikus jellegű igerendszer ellenére a funkcióigés szerkezetek használatának egészen a kései ómagyar kortól adatolható történeti folytonosságát biztosítja.

Kulcsszavak: funkcióigés szerkezet, nyelvművelés, prototípuselmélet, variativitás, ikonicitás.